Ki ne állna hadilábon az idővel. Manapság, úgy tűnik, elég kevés van belőle. Minden olyan gyors. Persze számos írás és tanulmány született már ebben a témában, nem is célom, hogy valami újat mondjak. Egyszerűen csak elszomorít, hogy mennyire kevés idő jut egymásra, a minőségben eltöltött, egymásnak szentelt figyelemre. A kapcsolatra. Azt hisszük, hogy még nem vagyunk lekésve semmiről, hiszen még olyan sok időnk van mindenre, bármire. Egymásra. Elég kicsi az esély, hogy egyik reggel majd megérkezik hozzánk a „SOKIDŐ” amikor majd kényelmesen mindenre jut időnk. Azt hiszem ez illúzió!
Azonban nincs minden veszve! Én hiszem, hogy minden napot eltölthetünk úgy, hogy a nap rohanásában sem engedjük el egymás kezét. Megélhetjük a mindennapokat úgy, hogy tudunk a másikra váró feladatokról, a napi céljairól, terveiről, esetleges nehézségeiről. Hogy tudjuk, hogy mi vár rá, aznap. Hogy gondolatban velünk van, hogy hívhatjuk őt, ha öröm ér bennünket, vagy ha túlvagyunk a ránk váró megmérettetésen. Hiszen jó egymásban osztozni.
Van egy fiatal lány, aki egy felelősségteljes állásban dolgozik napi tíz -tizenkét órát. Adott egy fiú, aki szintén ugyanennyit dolgozik . Mindketten a kereskedelemben dolgoznak, így számukra ritkán értelmezhető a hétvége közös eltöltése. Mindketten szeretik, amit csinálnak, ez a munka jelenti az anyagi biztonságuk alapját. Tervezgetik az együtt jövőt, szeretetben élnek, tanulják egymást, és nem panaszkodnak. Optimisták, és fiatalok. Szeretik egymást. Minden közös idejüket próbálják jól összehangolni, de ritkán adódik, hogy a szabadnapjuk ugyanarra a napra esik. Előre terveznek mindent, amit lehet, hiszen az idő nekik is nagy kincs. Szükségük van az egymás közötti kapcsolódásra, még akkor is, ha térben és időben távolságban vannak egymástól. És ők ezt teszik. Megmaradnak egymásnak a felgyorsult napjaik során. Osztoznak egymás örömében, nehézségében, napi történéseiben, figyelnek egymásra. És ez megtartja őket egy másnak a kapcsolatban, boldogságban.
Az idővel nekik is, mint ahogy nekem is, és mindannyiunknak meg kell tanulni zsonglőrködni. Bármilyen életszakaszban vagyunk. Sokféle feladatban, szituációban és sokfelé embernek kell megfelelnünk nap mint nap. De nem minden múlik az idő mennyiségén. Sokkal inkább a rendelkezésre álló idő eltöltésének minőségén. Vagyis, a mi szándékunkon. Azon, hogy fontosnak- és szükségesnek gondoljuk -e mindezt a kapcsulatunkért.
Egymással egymásért. Szükséges a bennünk élő értékek és érzések szerit tenni a dolgunkat. Együtt megélni a dolgokat, osztozni az örömben, a feladatban, a hitben. Észre venni, hogy a boldogság ott van egy tekintetben, egy ölelésben, egy kérdésben, egy közösen megélt pillanatban. Még akkor is ha a pillanat csak nagyon kicsi.
