Milyen jó is az. Amíg nincs gyermekünk nem is tudjuk, hogy mennyi van belőle. Nem is igen értékeljük. De hát ezzel is, mint sok mindennel úgy vagyunk, hogy legtöbbször csak akkor értékeljük, ha éppen NINCS.
Anyákkal való találkozásaim és beszélgetéseim alapján tudom, hogy milyen nehéz sokszor megélni, hogy nincs. Hogy nem mindig van szabadon. Hogy nem tudunk mi magunk dönteni arról, hogy mikor és mennyi legyen belőle. Hogy a megélt helyzetek és lehetőségek elveszítik spontaneitásukat. Pedig mennyire tudjuk vágyjuk azt, hogy legalább csak egy icipici legyen. Egy „kiskávéivásnyi” vagy egy kis „hajvágásvagyszépülésidőnyi”, vagy egy „barátnősbeszélgetésnyi” legyen.
Aztán azt is hallom, hogy ha néha, amint egy kincs megadatik, akkor az van, hogy az anya alig várja hogy újra otthon legyen. Egyszerűen nem találja a helyét. Megéli, hogy jó neki de sajnálja a babát, hogy őt otthon hagyta, és lelkiismeret furdalása mindezért.
Hát igen! Nem is olyan könnyű lazán lenni gyerek nélkül. Pedig valljuk be őszintén, néha nagyon jó egy kicsit mást tenni, egy kicsit más impulzusok mentén lenni, miközben a gyerekünket jó helyen tudjuk, jó kezekben, szerető légkörben, olyan személlyel, aki számára új élményt nyújt és aki csak rá figyel.
Vannak, akik azt mondják, hogy ők márpedig szeretik a gyereküket és teljesen jól érzik magukat velük együtt és egyáltalán nem vágynak saját időre, ketten párban eltöltött időre. Boldogok együtt.
Sokfelé tapasztalom, hogy azoknál a családoknál is, akik nagy szeretetben és harmóniában nevelik a gyermekeiket, felmerül az együtt, párban eltöltött idő vágya és fontossága, illetve az a sokszor kevéske én idő igénye, amit az anya vagy apa, a saját örömére tesz.
Egy család csak akkor tud jól működni, ha mindenki fontos benne, ha mindenkinek megvan a saját maga feladata és szerepe. Ha tisztelettel fogadják és figyelembe veszik egymás igényeit és vágyait. A mi igényünk is, valakié. A miénk. És fontos. Kell tenni dolgokat a magunk örömére is. Ami feltölt bennünket, ami által többet tudunk visszaadni a szeretteinknek. Ami által nem elvesszük tőlük, hanem többszörösen is visszaadjuk számukra a minőségi és szeretetteljes jelenlétünket. Hiszen valljuk be őszintén, elfáradunk a sok napi rutinban, a kihívásokban a feladatokban. És ez nem szégyen.
A társunkkal megélt minőségi és egymásnak szentelt idő nagyon fontos. Egymáshoz közel, és szeretetben tart bennünket. Erősíti az egymással való szülő- és társ közösségünket. Együtt megélt élményt ad, ami semmi mással nem helyettesíthető.
Az én idő, nem feltétlen időben mérhető szerintem. Van olyan, hogy nem tehetjük meg, hogy elmenjünk valahova, vagy annak a tevékenységnek éljünk, amit a jelenlegi fizikai akadályaink, és élethelyzetünk nem tesz lehetővé. Ennek ellenére a napunk teljességében, adódik itt -ott egy rövidke idő, akár csak néhány percnyi. A lényeg, hogy felismerjük, ha ott van előttünk. Hogy az apró és szép pillanatban megéljük és tudatosítsuk a megbújó öröm és energiaforrásokat. Mert ebből hiszitek vagy nem, rengeteg van. Érdemes egyszer úgy elkezdeni a napot, hogy megfogadjuk, hogy keresni fogjuk a napban a pillanatokat. Olyanokat, amik szebbé, széppé teszik a lelkünket a hangulatunkat, és ezzel a napunkat. El sem hiszitek milyen változásban lesz részetek! Nem is gondolnátok, hogy mennyi mindent észre sem veszünk! Hogy ezek nélkül mennyivel szegényebbek vagyunk!
A nap végén pedig adjunk hálát mindenért. A társunkért, a szorgalmáért, a nekünk adott figyelméért a szeretetéért, a gyerekeink mosolyáért, a tekintetükért, a napi kihívásért amely leküzdésével megint erőnkről és kitartásunkról kaptunk bizonyosságot, a napsütésért, hogy beleszippanthatunk a friss tavaszi levegőbe, a nyíló virágokért, egy finom olcsó és nagyon egyszerű receptért, a boltban egy kedves idős néni mosolyáért, egy nyugalomban elszürcsölt kávéért, egy jó kis beszélgetésért, egy jó filmért vagy egy értékes írásért, az egészségünkért, az életünkért. Ezek mind, a mi saját pillanatainkon megérkező élményeink, amik egy egész napot képesek kitölteni. ÉNIDŐk a javából! Próbáljátok ki!
