Nagyon fontosnak gondolom! Saját példám okán is, és a hozzám második vagy többedik gyermeküket hordozó anyák történetei okán is.
Sokszor azt se tudjuk, hogy mit nem tudunk. Nem is igazán tulajdonítunk jelentőséget a dolognak, hiszen van orvosunk, meg szülésznőnk is, felkértük őket. Ők nem mondják, mi meg nem kérdezünk, csak sodródunk egyik találkozástól a másikig. Azt hisszük, ők ugyanazt értik, gondolják és érzik a mi szülésre készülésünkről, a gyermekünk születéséről, mint mi. Hiszen mi mást is értenének? Ugyan úgy gondolnak rá, mint mi. Ugyanolyan meghatottságban vannak a ránk váró eseménytől, mint mi. Miért is lenne másképpen?
Ha nem tudjuk pontosan ki, miről és mit gondol, akkor hogyan feltételezhetjük azt, hogy ugyanarról beszélünk, ugyanúgy gondoljuk, ugyanolyan módon közelítjük meg. Nonszensz! Pedig a legtöbbször mégis evidensnek kezeljük ezeket a dolgokat. Legyünk őszinték.
Sokszor érzékelni szüléstörténetek olvasásakor, hogy egyáltalán nem volt egyértelmű kire, mi és hogyan vár a szülés idején. Képzeletek, képzetek, vágyak voltak szituációkról, megélésekről, történések kimeneteléről, de pontos beszélgetés erről nem. Számtalan helyzetben tapasztalom meg én is, hogy az anya első gyermeke születése idején szembesült. Ő nem ezt hitte! Nem így akarta! Nem erre gondolt! Azt hitte, hogy másképpen foglalkoznak majd vele, hogy vele lesznek végig, hogy nem fogják sürgetni vagy nem szégyenítik meg őt mert nem az általuk elvárt ütemben haladva szül. Azt hitte, hogy a babája vele maradhat majd, hogy nem vágják el azonnal a köldökzsinórt, hogy nem viszik el tőle azonnal a kisbabáját, hogy a fogadott szülésznő azt jelenti, hogy mellette van és fogja a kezét. Nem hitte, hogy ennyire fáj, hogy ennyire idegesíteni fogja a zaj, a fény; nem hitte, hogy a férje ennyire nem áll készen, és ilyen nehezen van a szituációban. Hosszasan sorolhatnám sajnos azokat a mondatokat, amiket elmondanak az anyák szülésük után.
Én két kamasz gyermekem után érkező kisbabám születésénél azt hittem, mindent tudok, nekem nem tudnak újat mondani. Azt gondoltam, egyértelmű, hogy ki mit csinál ; hogy én hol leszek; hogy a férjem velem lehet stb. stb. Aztán a szülőszobára való megérkezésem 2. percében világossá vált számomra, hogy tulajdonképpen a rám váró folyamatról és helyzetről nem tudok semmit, hiszen semmi nem úgy van, ahogy én azt elképzeltem. Teljesen egyedül voltam, magamra hagyva fájdalomban, fáradtságban, és izgalomban. Magamra számíthattam és a babámra, akiről a pocakom méretéből kiindulva is sejtettem, hogy nagy baba. (4600gr súllyal született) A vajúdásom is, számomra ismeretlen módon indult, hiszen megrepedt a burok. Ezt az érzést és élményt, a korábbi két szülésem idején nem volt módom megtapasztalni.
Szóval nagyon nehéz és idegen szituban voltam, egy hirtelen helyzet fellépése okán pedig nagyon sokáig egyedül, otthagyva. Pedig volt orvosom, szülésznőm és a férjem is jelen szeretett volna lenni a vajúdás és szülés idején. Róla megfeledkeztek. Ehhez képest egy NST géphez csatlakoztatva, háton fekve, segítségért kiáltozva, magamra hagyva, és erős fájdalmat megélve töltöttem el a nagyon sok időt.
Aztán jött a gyors váltás, mert úgy alakult minden, de ennek ma már tudom nem szabadott volna így lenni. Sokáig tartott feldolgoznom, hogy nem készültem fel. Jó volt megtapasztalni azt is, hogy a magam erejéből milyen jól túléltem a dolgokat, hogy tényleg csak magamra, a babámra, és a nagyon későn belépésre zöld utat nyert férjemre számíthattam. Szörnyű volt a magányosság élménye. Az, hogy senki nem hallja meg a kiálltásom! Hogy nem tart meg, és nem bíztat. Hogy szomjas vagyok, melegem van és fáj, és nincs ott senki, aki segítene rajtam. Hogy észben, és agyban ébernek kell maradnom, mert vigyáznom és figyelnem kell a helyzetemet! A szülésemet.
Nem riogatás szándéka íratta le velem ezeket a gondolatoka, a saját történetemet, sokkal inkább annak a fontossága, hogy tényleg milyen nagy ereje és jelentősége van annak, ha egy nő felkészül a saját szülésére. Hogy tudja mi vár rá. Hogy tudja mi zajlik majd a testében. Hogy ránéz a saját fájdalomhoz való viszonyára. Szembenéz önmaga félelmeivel, korábbi élményeivel.
Egyáltalán nem mindegy, hogy miről gondoljuk azt, hogy tudjuk. Meg az sem mindegy, hogy mit tudunk. Hogy beszélünk -e róla, hogy készülünk -e rá? Ha nem ismerjük meg a saját lehetőségeinket, akkor tulajdonképpen nincsenek is, hiszen nem is tudunk róla mik lehetnének. Könnyen a folyamatok és történések áldozataivá válunk, sodródunk és nem válunk kompetenssé a saját szülésünkben. Könnyen válunk elszenvedővé és nem pedig megélőjévé a vajúdásunknak.
A szülés idején átélt élmény pedig, alapjaiban határozza meg a családdá válásunk közösen megélt folyamatát. A szülésélmény befolyásolja a jövőbeni szüléshez való viszonyulásunkat, s ezzel a testvérek megérkezésének gyakoriságát és számát is.
Ha valamiben csalódunk, azt hosszú és nehéz folyamat feldolgozni, és a helyére tenni. Jó, ha tudjuk, hogy minek mi a hozadéka. Fel kell készülni rá, meg kell tudni, mi mit tehetünk azért; miben van felelősségünk, hogy olyan legyen a kisbabánk születése, a saját szülésünk, és a családdá születésünk eseménye, amilyenre magunk vágyunk.
Minden hónapban indul Szülésre hangoló felkészítő foglalkozás! De a személyes beszélgetések is nagyon hasznosak lehetnek. A havonta működő várandós csoport is alkalmat nyújt a találkozásra! Mindegy milyen kérdés, vagy gondolat merül fel benned! Adj lehetőséget, hogy a válaszok megérkezhessenek!
