Még a telefonja is fontosabb neki! -hallottam egy édesanya szájából, akihez abban az időben gyakran jártam segíteni. Korán reggel robbant ki belőle a panasz áradat, éppen, hogy csak megérkeztem hozzájuk, és nem igazán értettem, mi történhetett, mi hozhatta őt, már korán reggel, ilyen mélyen zaklatott, és elkeseredett állapotba?
Mi történt? -kérdeztem, melyre heves és elsöprő lavinaként kezdett dőlni belőle a szó. Hosszasan, fájón, zaklatottan, miközben biztonságot jelentő automatikus reggeli mozdulatai a jelenben tartották. Azt hiszem téren, időn, és minden érzelmi kontrollon kívül, valós módosult tudatállapotban volt. Ismerem ezt az állapotot jól, a szüléskíséréseim okán is.
Tudtam, hogy számára a biztonságot adó jelenlét mennyire fontos . Azt is tudtam, hogy hallgatói oldalról érkező szónak nem igen van helye ebben az állapotban. Tudtam, hogy a saját gondolatainak szavakba öntése, kihangosítása és meghallása a maga számára, milyen nagyon fontos. Nem kiabált, nem volt félelmet keltő a viselkedése, csak dőlt belőle a megélt és tapasztalt FÁJDALOM. Csendben figyelve hallgattam őt, miközben leültem a gyerek mellé a szőnyegre. Éreztem milyen nagy szüksége van most az őt szerető, elfogadó, és biztonságos teret biztosító jelenlétre.
Ildikó elmondta, mennyire bántja, hogy amikor a férje hazajön a munkából, mégsem érkezik meg közéjük. Nézi a telefonján a híreket, olvassa a napközben hozzá érkező, de a munka miatt félretett érdekesebbnél érdekesebb cikkeket, chat-el a barátaival, és még akkor sem tud elszakadni figyelmének csodájától, amikor ő valami fontos kérdést szeretne megbeszélni vele. Elmondta mennyire magányosnak és egyedülállónak érzi magát. Nincs lehetősége megosztani az örömét, nincs lehetősége elmesélni a gyerek aznapi apró, de mégis szívet megérintő történeteit, nincs esélye közel kerülni a férje aznapjához, nem tudja megbeszélni vele a lelkében zajló folyamatokat, érzéseket, és ami a legjobban fájdalmas neki, hogy így nem tud kapcsolatban maradni a férjével. A társával. Az apával, akit annyira vártak mindketten haza. Nem érti, hogy mi romlott el, hogyan tűnt el az érdeklődés, az egymással való találkozás öröme, az egymás közelségében megélt melegség és szeretet érzése.
Elmondta, hogy minden napban remél valami újat, valami változást, hiszen minden nap egy új kezdet. Egy vágyakozás arra a különleges érzésre, hogy a másik a figyelmével, az érdeklődésével, a jelenlétével szereti. Hiszen ezt, annyira szerette régen. Egyszerűen különlegesnek érezte magát. Érezte, hogy Ő fontos.
Most megcsalást érez. Féltést. Ő a háttérbe került, már nem fontos mit érez, mit mond, nem fontos a jelenléte, nem jelent semmit az a tény, hogy hozzá érkezik haza a szeretett férj. A figyelmet egy hideg, színesen villogó, ámde nagyon okos, és érdekes „ellenfél” elvette tőle. Egy TELEFON. Egy kemény, pici, élettelen és szívtelen tárgy. Azt érzi, hogy nem tud vele csatát nyerni. Nem tud OLYAN érdekes lenni. Nem tudja átvenni tőle, és megtartani a figyelmet, a lelkesedést. Egy TÁRGY elvette tőle a szerelmét, a gyermektől pedig az apát.
Látom, hogy ahogy ezt végig mondja, hirtelen letisztul benne valami, és meglátja a helyzet súlyos és egyben elkeserítően brutális tiszta tényét, és igazságát. Hirtelen tágra nyílt a szeme, és mintha kicsit megérkezett volna a gondolatai káoszából a jelenbe, azt mondja. -Szerencse, hogy csak egy TÁRGY és nem egy NŐ.
Odamentem hozzá, megöleltem, és ő zokogni kezdett. Azt hiszem ott és akkor kisírta magából a sok feszültséget, amit a napok sérülékenysége felhalmozott számára, a felgyülemlett sok féltékenységet, a magatehetetlenséget, az előtte álló „És most hogyan tovább?” útkeresését, és annak a ténynek a fájdalmas felismerését, hogy még egy tárgy is fontosabbnak tud bizonyulni nála .
A reggeli történés hazafelé még sokáig elkísért. Azon gondoltam, hogy vajon tudatában vagyunk -e annak, hogy ha nem figyelünk egymásra, ha nem érkezünk meg a családunk körébe amikor hazaérünk, amikor nem hallgatjuk meg egymást, amikor nem kérdezzük meg egymástól, hogy van, hogyan telt a napja, amikor nem kerülünk be egymás napjainak történéseibe, akkor vajon elmondhatjuk e, hogy VAN családunk? Elmondhatjuk- e, hogy VAN társunk? Érezzük -e egyáltalán ennek a fontosságát? Felfogjuk -e, hogy milyen észrevétlenül, és alattomosan kúszik be egy kapcsolatba, a család életébe az elmagányosodás érzése, az érzelmi álbiztonság, a szeretetlenség élménye és ténye? Vajon észrevesszük -e azt a pillanatot? Vajon tudjuk -e, hogy mit tehetünk ellene? Vajon tudjuk -e hogy csak mi magunk tehetünk ellene? Vajon érezzük -e a saját felelősségünket ebben?
Mindig van lehetőség változtatni. És ha egyszer komolyan gondoltunk a közös értéket adó, és szeretetben megszülető, egymás iránti elköteleződésre, akkor azt hiszem nem kérdés, hogy kell szükséges -e változtatni!
